Hogyan tovább?-Az új munka törvénykönyve 2012-ben

Legalább egyszer mindenki felteszi ezt a kérdést élete folyamán. 14 évesen még könnyebb dolgunk van, hisz a gimnázium, illetve később az egyetemi tanulmányok megválasztása opcionális, és nem feltétlenül meghatározó. Vagyis eddig nem volt az. Sajnos nem könnyű jelenleg az egyetemi évek után, kilépve a nagy betűs ÉLETbe biztosan tudni, hogy jól döntöttünk-e, megtaláltuk-e a megfelelő munkát saját magunk számára. Ez minden forrás állítása szerint sajnos kicsiny országunk jelenlegi gazdasági helyzetére vezethető vissza, az ő számlájára írható. Álmodhatunk magunknak bármilyen munkát, amit szeretünk, ami nekünk kedves és hasznos is, de két feltételnek kell teljesülnie ezek mellett, ami azt hiszem eddig evidenciaként volt jelen: megélhetést biztosítson, és egyáltalán létezzen. Sajtó, média, professzorok, közszemélyek és a hétköznapi emberek is elkészítik a saját maguk által élt világban azokat az ideákat, melyeket követni szeretnének és próbálják gyakorlatba átültetni.

A jelenlegi statisztikák azt a –sajnos- csökkenő tendenciát mutatják, hogy egyre kevesebb álláslehetőség adatik meg nemcsak a fiatalok, de a már dolgozók számára. Mindemellett pedig az új munka törvénykönyve is merőben változást diktál elő, ha csak a nyugdíj aspektusából próbáljuk megközelíteni jövőnk elgondolását: csökken a végkielégítés mértéke a nyugdíj előtt állóknál, kevesebb lenne a rendes szabadság mértéke, mely akár egészségügyi problémákhoz is könnyen vezethet a későbbiekben. Viszont ha nem rohanunk ennyire előre, akkor is falakba ütközhetünk a megfelelő kiválasztásánál, hiszen a pénztelenségre a munkaadók többsége sem reflektál sajnos pozitívan: változnak a rendes felmondás szabályai, megszűnik a rendkívüli felmondás lehetősége, belekerült néhány új szabály a munkaidőkeret lejárta előtti munkaviszony megszűnésre vonatkozóan, változik a munkaidő beosztás módosítására vonatkozó előírás és nő a munkaközi szünet mértéke, valamint kiadásának rendje. Aki eddig tisztában volt ezeknek a fogalmaknak a jelentőségével, mértékével, az tudja azt is, hogy mekkora fajsúllyal fognak ezek kihatni a továbbiakra. Főleg, hogy a központi probléma még mindig adott, hisz mindezek akkor kezdenek csak aggasztó tényezővé válni, ha valakinek van biztos munkahelye, ám jelenleg akár pályakezdőként, akár rutinos munkakeresőként bizony elég sok falba ütközhet. 100%-os megoldás sajnos erre a problémára egyelőre nincsen, a média, a sajtó is rengeteget foglalkozik ezzel a témával, és próbálnak minél szélesebb körben, közérthetően reflektálni a kormány által felállított javaslatokra. El kell fogadni, és a legjobbat kihozni, talán ez lehet a mottó. A legtöbben a szakmai gyakorlat helyét választják már „rendes” munkahelyüknek is, amennyiben ez a lehetőség adott. Azok se essenek azért kétségbe, akik egyből nem találnak munkát, hiszen a kis kapuk még mindig élnek, a helyi munkaügyi központokon keresztül előbb vagy utóbb sikeressé válik a munkakeresés rögös útja. Ha pedig minden kötél szakad, az iskola kapui mindig nyitva állnak mindenki számára, és itt térnék vissza az első kijelentésem igazolására: tanulni sosem késő. Lehet, hogy elsőre eltévesztettük a pályát, amit kijelöltünk magunknak, és esetlegesen ilyen helyzetben képesek vagyunk annyit módosítani a körülményeken, hogy bár visszatérünk az iskolapadba, de garantáltan tudjuk pár éven belül a jövőnket biztosítva tudni.